Van rangsor az identitásaid között? Melyik a legfontosabb? Apa? Férj? Magyar? Európai? Humanista? Kutyás? Tudós? Etológus?

Ez mind másoknak vagyok. Én csak magam vagyok.

Nem értem.

Ha apa vagy, akkor az apasághoz kell egy gyerek. A gyereknek vagy az apja, és a gyereknek vagy te az apja. De nem biztos, hogy te apa vagy. Lehet, csak követed a szabályokat, a rítusokat, és csinálod, amit a közösséged hiedelme szerint egy apának csinálnia kell. Számos helyen vagy valaki, de azt általában a többiek fogalmazzák meg, hogy mi vagy, a többiek hisznek abban, hogy te olyan vagy. De hogy valójában milyen vagy, csak te tudod.

Vagy te se.

Te azért jobbára tudod. Már ha gondolkodsz.

Na, és akkor te mi vagy?

Hát nyilván ember vagyok. Kíváncsi ember… Többet nem tudok mondani.

Kénytelen leszel, mert ennyivel nem eresztelek.

Kevésnek tartod? Pedig nagyon is sok. Annyira sok, hogy tényleg nincs ennyinél több. Legföljebb árnyalhatom. Ahogy mondom: ember vagyok. Ember, vagyis ehhez a szörnyszülött fajhoz tartozom.

Szégyelled?

Emiatt nincs bennem se büszkeség, se szégyen. Tudomásul veszem, hogy az evolúció így működik, ezt hozta létre, ezt a szörnyszülöttet, az élőhelyét elpusztító, háborúzó fajt. Sok mindent alkotott az evolúció. Például hangyákat is. Azok is sokan vannak… Az egésznek nyilvánvalóan semmi értelme nincsen.

Hát jó. Az identitáslistád első helyén az áll, hogy ember vagy. Aztán mi következik?

Sose álltam oda nagy dolgok mögé, hamar letettem arról, hogy valami nemes, nagy cél érdekében tevékenykedjek. Voltam biokémikus, etológus, kutyás, humánetológus. Volt, van három feleségem, szóval férj is vagyok. Ja, és cinikus is vagyok. Az első feleségemmel nem voltunk jóban, az utolsó éveiben megszakadt a kapcsolat, és amikor meghalt, óvatlanul azt mondtam, hogy „hát jó, van még két feleségem”. Emiatt páran megharagudtak rám. Megértem.

Adrián Zoltán / 24.hu

Egy kicsit azért te is megharagudtál magadra?

Lehet, de én legalább gyorsan megbocsátottam magamnak, mondván, az életben maradáshoz kell az irónia, olykor a cinizmus is. Amúgy meg biztos, hogy rám is mondanak majd ezt-azt, ha meghalok.

Foglalkoztat?

Áh.

Mondtad ma, hogy öregszel és búcsúzol a világtól.

Hát csak el kell búcsúzni, nem? Vagy csak úgy huss?

Hová búcsúzol? Nem úgy nézel ki, nem úgy mozogsz, pláne nem úgy gondolkodsz, mint egy kilencvenéves.

Sokra megyek vele. Janka is csak tizenegyéves volt. Ilyennel nem lehet ám hatni rám.

Mit vártál? Temeted magad, én meg hümmögök nagy tisztelettel a professzori depizésre?

Mi az, hogy nem úgy nézek ki?! Úgy nézek ki, ahogy kinézek. Szerintem így kell kinézni. A lényeg, hogy nekem már nincs dolgom. Megkönnyíti az elmenetelt, hogy nem akartam elérni semmilyen nagy dolgot, nincs, amiért még mindenképpen élnem kellene.

Ehhez képest épp interjút adsz, tízezrek olvassák majd. Ja, és megint írsz egy könyvet. A Jóisten tudja, hányadikat.

Mindig is írtam könyvet. Nincs ebben semmi különös.

Éva, a feleséged hogy viszi át az ilyen „nekem már nincs dolgom” mondatokat?

Ne is kérdezd. Erről egyszerűen képtelenség beszélni vele.

Megértem.

Meg? Pedig akkor is kell majd ügyeket intézni, amikor én már nem leszek. Ez engem kicsit aggaszt. Őt nem. Ugyanis ő hisz az én örökéletemben.

Egy korábbi beszélgetésünkön is szóba került a vallás, a túlvilágban való hit. Megmosolyogtad, és olyasmit mondtál, hogy stabilan agnosztikus vagy, meg, hogy eddig vagyunk, aztán meg már nem vagyunk, és onnantól nekünk nem számít, mi lesz utánunk. Azóta sem, egyetlen pillanatra sem csapott meg a hit, a túlvilág reményének szele?